image

Kaszap István Katolikus- Ifjúsági és Szabadidőközpont

"Szeretettel, szenvedéssel szolgálni a szeretet székhelyét, Jézus Szentséges Szívét"

Kapcsolat
8052 Fehérvárcsurgó, Kossuth Lajos u. 1.
Telefon: +36/70 510 9687, +36/30 686 4604
Email: kaszapkozpont@gmail.com

Megrendelőlap

Szállás és ellátás

Összesen 5 szobában 34 főt tudunk elhelyezni. 10 db teljesen új emeletes ágyon összesen 28 főt, emeletes ágyon, heverőn további 6 főt, és igény esetén...

Programlehetőségek

A falu ékessége az Ybl Miklós által 1844-ben épített Károlyi-kastély, amely ma az Európai Kulturális Találkozópontként működik.

Ajánlat/foglalás

Lelkiség

Wass Albert : Isten képmása (történet)

Kanyargó kis ösvényen jött lefele a hegyről kopott és szakadozott condragúnyában. Födetlen fején olykor
végigborzolt a tavaszi szél, melyben nyers avarszag és pattanó rügyek illata keveredett össze. Hóvirágok
fehér csöngettyűi világítottak a mogyoróbokrok alatt, egy-egy rigó trillázva rebbent, s jókedvű cinkék
énekeltek a feltámadásról. A kopott ember jött lefele a hegyről, nyugodt, lassú léptekkel, néha elmosolyodott, amikor madár lebbent előtte az ágról, vagy hóvirág csillant fel az ösvény széliben. Magasan állt a nap, s öntözte langyos sugaraival a földet, a gyep boldogan zöldült tőle, s lentebb a szántóföldek párát
izzadtak az örömtől. Egy apróka patak szökdösött csilingelve és jókedvűen, fölötte arany-barkába bomlott
füzek kellették magukat, s zöld rügybe bomlott nyírfák hajladoztak a gerinceken.

Ahol az ösvény kígyója leérkezett a hegyről, s beleveszett a csatakos országútba, ott már a külváros sárga házai kezdődtek. A hegyről jövő ember megállt az első házak közelében, és meglátott egy síró gyermeket.
- Miért sírsz? – kérdezte.
- Éhes vagyok – felelte a gyermek.
- Kérj enni, ha éhes vagy. Talán nincsenek szüleid?
- De… csak kenyerünk nincsen több otthon…

Az ember megcsóválta a fejét, aztán mosolyogva megfogta a gyermek kezét, s vezetni kezdte a város
felé. Nehány utcával távolabb megint talált egy síró gyermeket, és magával vitte azt is, és magával vitte
a többit is, valamennyit, ahányat útközben talált. Így ment a külvároson végig. Nagy füstös gyárkémé-
nyek tövéből, omladozó falak, alacsony munkásházak közeléből egyre csatlakoztak hozzá a gyermekek, s
ezzel a szepegő, szomorú rongyos hadsereggel érkezett meg a belvárosba. A belváros széles utcáin ünnepelt a tavasz. Vidám emberek járkáltak a langyos verőfényben, kezükben hóvirág, fiatalok voltak és mosolygósak, megcsodálták a rongyos ember furcsa csapatát. Egy fényes üvegablakos étterem előtt megállt velük. Végignézett rajtuk, mosolygott és benyitott az ajtón.

- Gyertek – mondta.

A gyermekek féltek. Bent fényes idegen világ volt, úri népek ültek unott arccal az asztalok mellett, s döbbenve néztek a rongyos gyerekekre. Egy pincér haragos arccal sietett oda.
- Gyerünk – mondta – itt nem lehet kéregetni. Kifele, kifele.
Komoly, szelíd arccal a pincérre nézett, aztán a gyerekekre mutatott.
- Éhesek. Adjatok nekik enni.
A pincér megütközve nézett végig a rongyos csavargón.
- Ez nem árvaház, hallja!
Odajött a tulajdonos is.
- Mi az, mi az, itt nincsen koldulás! Mit akar itt?
- Ezek a gyerekek éhesek – felelte nyugodtan a hegyi ember – elhoztam őket, hogy adjanak nekik enni!
A kis kövér vendéglős megdöbbenve bámult a rongyos emberre.
- Aztán ki fizeti azt a sok ebédet! Maga?
- Megfizeti az Úr.
- Miféle úr?
- Az Isten.

Egy pillanatra meghökkent, aztán elvörösödött.
- Na, menjenek innen. Ez nem bolondok háza. Mit gondol, kérem? Talán az Isten fizeti a zöldséget? Az
Isten fizeti a mészárost? Az Isten fizeti a személyzetet? Az Isten fizeti az adót?

Az üvegajtó becsapódott mögötte, s kint volt újra az utcán. Kicsit zavartan nézett körül, kezét a homloká-
hoz emelte, s nehányszor végigsimított rajta. Tehát fizetni kell, keringtek benne zagyván a gondolatok,
fizetni, pénz, pénz… mi az, hogy pénz? Butaság. Nehány papírdarab. Akinek nincs olyan, az nem kap enni.
Butaság. Buták az emberek. Bolondok.

Továbbmentek. Egy bankpalota előtt újra megállt, s befordult a kapun.
- Mit tetszik? – kérdezte egy tisztviselő bizalmatlanul.

- Pénzre van szükségem – felelte. A tisztviselő meglepetten mustrálta végig a
rongyos embert.
- Kölcsönre? Az idegen kimutatott az ablakon.
- Azok a gyerekek éhesek – mondta – azoknak kell. A tisztviselő összenézett
a társával. Vállukat vonogatták, aztán az egyik homlokához emelte a kezét,
és mutatta, hogy bolond. Vigyorogni kezdtek.
- Aztán milyen fedezetet ajánl? – kérdezte mosolyogva egy távolabb ülő fiatalember.
- Tessék? – csodálkozott az idegen, mert nem ismerte ezt a szót.
- Vagyis miből fogja visszafizetni? – magyarázta egy másik.
- Majd visszafizeti az Isten! A tisztviselőkből kitört a kacagás.
- Divatjamúlt dolog öregem! Valami biztosabb kezest ajánljon!
- Hát Isten neve nem elég?!
- Sajnálom, kérem – röhögte a fiatalember – hehehe, az Isten neve nem szerepel a telefonkönyvben!…
- Szegény bolond – mondotta valaki – várjon, jóember.

Valami aprópénzt nyújtottak feléje, de azt már nem látta meg. Akkor már csüggedten az ajtó felé indult. A gyerekek ott várták az utcán, elszorult a szíve, amikor rájuk nézett.
- Nem tudok segíteni rajtatok – mondta szomorúan – olyan lett a világ, hogy nem tudok segíteni rajtatok.

- Miféle csoportosulás ez?
A gyermekek riadtan bújtak össze. De az idegen bátran nézett a rendőrre.
- Éhes gyerekek.
- Úgy. Aztán mit akartok itt? Kéregetni?
- Enni akarnak.

A rendőrt bosszantotta a bátor nézés és a nyugodt hang.
- Maga meg micsoda? Kicsoda? Tüntetést rendez?
- Én az Isten képmása vagyok.

A rendőr egy percre eltátotta a száját.
- Mi? Hogy hívják magát?
- Isten képmása.
- Hallod-e, velem ne bolondozz! – vörösödött neki a rendőr. – Hova való vagy?
- Istentől való. Csoportosulás támadt körülöttük, nehányan nevettek, s a rendőr tekintélyét kezdte félteni. Egyszerre szigorú lett.
- Elég a bolondságból. Hadd lám a papírjait.
- Nincsenek papírjaim.
- Hűha – rökönyödött a rendőr – furcsa bogár vagy. De hát neved csak van?! Illetőséged csak van?!
- Engem az Isten képére teremtett. Ez meg vagyon írva. Isten képmása vagyok tehát. Más nevem nincsen.
- Bolond – röhögte valaki a tömegben –, tisztára bolond, aszongya, ő az Isten!

Elég a tréfából – szedte össze önérzetét a rendőr – ide a papírokat, vagy bekísérlek!

— Nem tréfálok – mondta csöndes hangon a hegyről való ember – nem tréfálok. Ezek a gyerekek is
nagyon komolyan éhesek. A vendéglős komolyan tagadta meg tőlük az ételt, a bankár komolyan tagadta meg tőlük a pénzt. Bizony mondom nektek, nem tréfálok. Bizony mondom nektek, elrontották
ezt a világot nagyon, nem vagytok az én atyám örömére. Azzal megfordult, kézen fogta a gyerekeket,
s elindult velük vissza a külváros felé. A tömeg kacagott, a rendőr is elnevette magát, és azt mondta:
bolond, eredj a fenébe. Ballagtak, csöndes szomorú csapatban. Hallgatott az idegen, s mély árkok vé-
sődtek a homlokára, szeme ködös révedezéssel a messzi távolokba nézett. Egy-egy gyerek halkan szipogott. Alig értek vissza a gyárak közé, nagy csapat ember jött szembe velük, férfiak, asszonyok, s
már messziről kiabálták:
- Itt a gazember! Hova vitted a gyermekemet?! Csavargásra tanítja a más ember gyermekét! Agyon
kell verni az ilyen csirkefogót!

Döbbenve állt a szitkok között. A gyermekeket elráncigálták mellőle – öklök hadonásztak a szemei
előtt.- Csak nem sikerült, ennyi az egész… – mondotta halkan és szomorúan – megint nem sikerült…

Valaki felkapott egy követ a földről és megdobta vele. A kő homlokon találta. Megtántorodott, aztán lehajolt a kőért, felvette. Az emberek szitkozódva oszlottak széjjel, mindenki vitte haza a maga gyerekét, s ő
egyedül maradt. Nézte a sárga házfalakat, a füstös, szigorú kéményeket, aztán
lehajtotta a fejét, és lassan megindult vissza a hegynek. Esteledett immár. Egyegy lámpa gyúlt ki itt is, ott is s az égen is egymásután. Köd súlyosodott a házak
közé, a falak nyirkosak lettek tőle s az utca csatakos. Valahol messze kint, ahol a
házak már elmaradoztak, s a ködös mezők nagy hallgatása ringatta az estét,
megállt és visszanézett. Nyirkos, nehéz tavaszi szag volt, a hegyről nyers rügyszagú szél fújt, s messze lent sok apró lámpafénnyel csillogott a város.


Fehér volt fölötte a köd, mint valami furcsa, szomorú glória.
Sajgott a homloka. Megtapogatta a sebet és érezte, hogy nedves lett a keze.
- Vér – suttogta szomorúan – vér. Nem törölte le, hagyta, hogy végigszántson
az arcán, s a földre csöpögjön. Kezében ott volt még a kő, megnézte, megsimogatta, szeméből ráhullott egy forró kicsi könnycsepp, aztán szép szelíden letette
a földre. Letért az útról és megindult a hegynek. Súlyos, szomorú lépésekkel
ment, s amerre elhaladt, véres furcsa nyom támadt mögötte, végestelen-végig a
tavaszi erdőn.

Hírek, események

2014.05.24-én 11 órakor Családi nap keretében a felújított Kaszap Központ ünnepélyes megáldása. 
A szentmisét Spányi Antal megyéspüspök atya mutatja be.